Néhány gondolat C.G. Jung-tól. Talán segít…

Jung“Az embernek szembe kell néznie a szenvedés problémájával. A keleti ember úgy próbál megszabadulni a szenvedéstől, hogy nem vesz tudomást róla. A nyugati ember drogokkal próbálja megszüntetni a szenvedést. Pedig a szenvedést leküzdeni kell, és csak azáltal lehet leküzdeni, hogy elviseljük.”

 

“Az olyan társadalom, amelyet csupa kiváló emberből szerveztek össze, moralitás és intelligencia dolgában egy nagy, ostoba és erőszakos állathoz hasonlít.”
Grundw. 3- köt. 37. old.

 

“Minél nagyobb a kollektív tudat tartalma, annál inkább elveszíti az én gyakorlati jelentőségét. Az ént úgyszólván felszívják a kollektív tudat véleményei és törekvései, és ennek következtében létrejön a tömegember, aki mindig valamilyen „izmus” rabja. Az én csak akkor őrzi meg az önállóságát, ha nem azonosul a szemben álló ellentétek egyikével, ha középen tud maradni közöttük. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha nem csak az egyiknek, de a másiknak is tudatában van. Ezt a felismerést nemcsak társadalmi és politikai vezetői, hanem vallási vezetői is megnehezítik. Mindannyian az egyik melletti döntést akarják és így az egyén maradéktalan azonosulását egy szükségképpen egyoldalú „igazsággal”. Még ha nagy igazságról volna is szó, a vele való azonosulás valóságos katasztrófa lenne, ugyanis megállítja a további szellemi fejlődést. Ebben az esetben az embernek ismeret, tudás helyett csak meggyőződése van, és ez néha sokkal kényelmesebb és ezért vonzóbb.”
Grundw. 2. köt. 61-62. old.

 

“Szükség volna afféle „felnőttek iskoláira”, ahol az ön- és emberismeretnek legalább az elemeivel meg lehetne ismertetni az embereket. Több ízben tettem erre javaslatot, de mindez jámbor óhaj marad, jóllehet elméletileg bizonyosan mindenki elismeri, hogy önismeret nélkül nem lehetséges általános megértés a társadalomban. Az illetékesek bizonyára megtalálnák az eszközöket és az utakat, ha valamilyen technikai problémáról volna szó. De mivel csak a legfontosabbról, tudniillik az ember leikéről és az emberi kapcsolatokról beszélünk, erre nincs sem tanító, sem tanuló, sem tankönyv, sem tanfolyam, hanem vállrándítással intézik el ezt a kérdést is azzal, hogy „kéne”. Túlságosan népszerűtlen az a követelmény, hogy mindenki kezdje magán, és ezért minden marad a régiben.”
Briefe. II. köt. 419. old.

 
“A saját belső árnyékunkba való bepillantás eredménye az a szerénység, amely elengedhetetlen a tökéletlenség elismeréséhez. És éppen erre az elismerésre és figyelembevételre van szükség, valahányszor emberi kapcsolatot akarunk létesíteni. Ez a kapcsolat nem a differenciálódáson és a tökéletességen alapul, amelyek ugyanis a különbséget emelik ki és ellentétet provokálnak, hanem inkább a tökéletlenen, a gyengén, a segítségre és támogatásra szorulón, ami a függés, az alárendeltség oka és motívuma. A tökéletesnek nincs szüksége a másikra, annál inkább szüksége van a másikra a gyengének, aki támaszt keres és semmi olyasmit nem szegez szembe a másikkal, ami őt alárendelt helyzetbe kényszerít- hetné vagy akár erkölcsi felsőbbrendűséggel megalázná. Ilyen eset azonban túlságosan könnyen fordul elő ott, ahol fennkölt eszmények túlságosan látványos szerepet játszanak.
Ezeket a gondolatokat nem szabad afféle fölösleges szentimentalizmusnak tekinteni. Az emberi kapcsolatoknak és társadalmunk belső koherenciájának a kérdése sürgető azért, mert az összezsúfolt tömegember atomizálódik, s személyes kapcsolatait szétrombolta a székében elterjedt bizalmatlanság, gyanakvás. Ahol jogbizonytalanság, rendőri besúgás és terror uralkodik, az emberek magukra maradnak, elmagányosodnak, ami éppen a célja a diktatórikus államnak, mivel ez tehetetlen társadalmi egyedek lehető legnagyobb tömegének összeverbuválásán alapul. Ezzel a veszéllyel szemben a szabad társadalomnak érzelmi természetű kötőanyagra van szüksége, vagyis egy elvre, amilyen a kari- tász, a keresztény felebaráti szeretet. Viszont éppen az embertársaink iránti szeretet sínyli meg leginkább a projekciók [a másra történő kivetítések] által előidézett megértéshiányt.
Ez a feladat a szabad társadalom legfőbb érdeke, ha pszichológiai belátásból kiindulva törődik az emberi kapcsolatok kérdésével, mert ezen alapul saját koherenciája és ereje is. Ahol a szeretet véget ér, elkezdődik a hatalom, az erőszak és a terror.”
Lesebuch. 319-320. old.

 

 

“Amíg 1914-ben ki nem tört a háború, teljesen meg voltunk győződve arról, hogy a világ ésszerű eszközökkel rendbe hozható. Most [19391 pedig bámulattal éljük meg azt a színjátékot, melyben államok lépnek föl a teokrá- cia ősi igényével, ami a totalitás, és aminek elkerülhetetlen kísérője a szabad vélemény- nyilvánítás elnyomása. Megint azt látjuk, hogy emberek egymás nyakát szegik azon gyermeteg teória okán, hogy mi módon kell előállítani a földi paradicsomot. Nem nehéz meglátni: az alvilág – hogy ne mondjam, a pokol – hatalmai, amelyek korábban egy gigantikus szellemi épületben többé-kevésbé eredményesen meg lehettek fékezve láncra verten, most államrabszolgaságot és állambörtönt alkotnak vagy legalábbis ezen szorgoskodnak, ami a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető lelkileg vagy szellemileg vonzónak. Nincsenek kevesen manapság azok, akik meg vannak győződve róla: nem egészen elegendő a puszta emberi értelem azon hatalmas feladatok elvégzésére, hogy megfékezzék a kitört vulkánt.”
G\V. 11. köt. 64-65. old.; Grundw. 4. köt. 54-55. old.

 
“Minden korszaknak megvan a maga egyoldalúsága, elfogultsága és lelki szenvedése.
Egy korszak olyan, mint az egyén lelke, megvan a maga különös, specifikusan korlátolt tudati helyzete, miért is kiegyenlítésre szorul. Ezen aztán az egyetemes tudattalan munkál, akképpen, hogy egy irodalmi nagyság vagy látnok kifejezésre juttatja azt, amit a kor helyzetének némasága elfátyoloz, s képben vagy tettben színre hozza azt, amire mindenek megérteden szükséglete várt, akár jó, akár rossz legyen is az, egy kor gyógyulására vagy lerombolására.”
C.W. 15. köt. 113. old.

 
“Arcátlan vakmerőség azt képzelnünk, hogy mindig meg tudjuk mondani, mi jó vagy rossz a páciensnek. Valami talán tényleg rossz számára, de mégis megteszi, amiért aztán lelkifurdalást is érez. Ez az illető számára – gyógyászatiig nézve, tehát tapasztalatilag – nagyon jó lehet. Talán meg kell élnie a rosszat, elszenvedve annak hatalmát.”
GW. 10. köt. 501. old.; Grundw. 9. köt. 113-114. old.; Álom és lelkiismeret. 90. old.

Megismerkedtem egyszer egy tiszteletreméltó férfival…

JungMegismerkedtem egyszer egy tiszteletreméltó férfival – nyugodtan nevezhetnénk szentnek is három napig figyeltem, és sehogy sem tudtam felfedezni benne a halandó ember gyarlóságát. Kisebbrendűségi érzésem fenyegetővé vált, és már kezdtem komolyan arra gondolni, hogy meg kell javulnom. A negyedik napon azonban beszéltem a feleségével… Azóta soha többé nem tért vissza ez az érzés. Megtanultam viszont, hogy az, aki eggyé válik personájával, minden zavaró mozzanatot képviseltetni tud feleségével, anélkül hogy az asszony ezt észrevenné, bár önfeláldozásáért súlyos neurózissal fizet.

A társadalmi szereppel való azonosulások általában bővizű forrásai a neurózisoknak. Az ember nem tud kénye-kedve szerint megszabadulni egy mesterséges személyiségtől. Ennek már a megkísérlése is minden szokványos esetben tudattalan reakciókat – depressziókat, indulatkitöréseket, szorongást, kényszerképzeteket, gyengeségeket, szenvedélyeket stb. – idéz elő. A társadalmilag „erős férfi” a „magánéletben” gyakran gyermek saját érzelmi állapotaival szemben, nyilvános fegyelme (amelyet másoktól különösen megkövetel) a magánéletben siralmasan megbukik. „Hivatásszeretete” odahaza melankolikus képet mutat, „makulátlan” nyilvános erkölcse a maszk mögött furán fest – nem akarunk tényekről beszélni, hanem csupán fantáziákról, az ilyen férfi felesége is tudna egyet-mást mesélni; önzetlen altruizmusáról meg gyermekeinek van más véleményük.

Amilyen mértékben az egyént a világ a maszkkal való azonosulásra készteti, ugyanolyan mértékben ki van szolgáltatva a belülről történő hatásnak. „A magas a mélyen áll” – mondja Lao-ce. Belülről előnyomakodik egy ellentét; olyan ez, mintha a tudattalan ugyanolyan erővel nyomná el az ént, amilyen erővel a persona vonzza. Az ellenállásra való képtelenség kívül… hasonló gyengeséget jelent belül a tudattalan hatásaival szemben. Az ember kívül eljátssza a hatásos és erőteljes szerepet, belül meg kifejlődik az elnőiesedett gyengeség a tudattalan minden hatásával szemben; lassanként uralkodóvá válnak a hangulatok és a szeszélyek, a szorongás, sőt az elnőiesedett szexualitás (amely az impotenciában éri el a tetőfokát).
Grundw. 3. köt. 76-77. old.
Általában nem szeretném tagadni a valódi próféták előfordulását, az óvatosság kedvéért azonban először minden egyes esetet megkérdőjeleznék, mivel ez nagyon is megfontolandó dolog, s nem szánhatjuk rá magunkat könnyedén arra, hogy minden további nélkül valódinak tartsuk. Minden igazi próféta eleinte derekasan védekezik e szerep öntudatlan feltételezése ellen. Ezért ahol hirtelen támad egy próféta, ott jobb, ha lelki egyensúlyvesztésre gyanakszunk.

A prófétaság lehetősége mellett azonban egy másik, szubtilisebb és látszólag legiti- mebb öröm is csábítja az embert, nevezetesen az, hogy próféta tanítványa legyen. Ez a nagy többség számára egyenesen ideális technika. Előnyei, hogy az ódium dignitatis, vagyis a prófétai méltósággal járó emberfeletti kötelezettség a jóval édesebb otium in- dignitatisba [a méltatlanság kényelmébe] fordul; az ember méltatlan; szerényen megül a „mester” lábánál és óvakodik attól, hogy saját gondolatai legyenek.
Grundw. 53-54. old.

C. G. JUNG
Gondolatok az álomról és az önismeretről

Kossuth könyvkiadó 1996
Fordította S. Nyirő József

A jós

A jós2012 előtt egy rövid ideig ismét Budapesten voltam filmeztem kerestem a Kulturális Kreatívokat és döbbenten szemléltem hogy az emberek készülnek a világ végére(!)

2012

Maja kalendárium

Rémlik még valami?! 🙂

Körülöttem néhanyan -az akkor még általam nagyrabecsült szellemi emberek- ontották magukból az írásokat (fel)készülve a dátumra.
2012…

A FÓBIA egyre csak növekedett, láttam hogy többen elkezdtek felhalmozni élelmiszer készleteket(!), a dörzsöltebb megmondó emberek persze vigyáztak a jóhírükre és lavíroztak a látszat életük törékeny felszínén hogyha esetleg mégsem a Majáknak lesz igazuk akkor ez csak egy szellemi korszakvaltás lesz fizikai kataklizma nélkül stb.
Ott voltam, láttam amit láttam, még én is majdnem bedőltem nekik…
Csak pislogtam hogy komolynak tűnő emberek hogy viselkednek…
És egyre csak növekedett a psychosis lufija.
(Hajjaj… lakva ismerszik meg a…)

Aztán persze nem törtent semmi. Ennyi volt.

De…

Mindezek után ezek az emberkék visszahúzódtak oduikba, szektáikba, egyesek csaladot alapítottak, mások új – régi kezdeményezéseiket vitték tovább, és látszik hogy az idők elteltével néhanyuk lassan ismét előjön kimutatva foguk fehérjét, ismét osszák az észt, jósolnak vagy ahogy C.G. Jung mondta “projektálják” a saját… mijüket is?!

Ha most neveket, szervezetek neveit leírnám akkor lehetséges hogy a szemöldökötök felhúzodna a tejút magasságáig, de inkább megkímélem magam a további kellemetleségektől és inkább most e nelkül fejezem be ezt a kis szösszenetet itt a csendes ócean partján korán reggel szürcsölve a konyakos reggeli kavémat legjobb úton az alkoholizmus felé…

De miért is írtam ismét egy hosszabb bevezetőt?

Nos… Ma éjszaka megakadt a szemem Márai nemrég kiadott könyvén: “Sok a nő?” címmel mely a 1940-42 közötti publicisztikáit tartalmazza…
Felütöttem ezt a szép vaskos kiadást és pont a következő írás került a szemem elé amit most nyomban meg is osztok veletek.
Szerintem tanulságos…

Jó gyógyulást azoknak a bizonyos 2012-es károgóknak, és ne feledjük Aquinoi Szent Tamas gondolatát amit már sokszor idéztem ezeken a felületeken is:

“Őrizkedj attól, akinek csak egy könyve van.”

Szeretettel,

Frigyes Fogel
San Francisco 29.06.2016

A JÓS

Vigyázz, figyelj, fordítsad el fejed, nézz másfelé…; nem, már késő. Már észrevett és felénk tart. Egy pillanat még és itt lesz, megáll az asztal előtt, a legfrissebb újságokkal kezében, biztos és széles mosollyal arcán. Természetesen ezt kérdi majd, diadalmasan: „No, megmondtam?…” S én kényszeredetten vigyorgok majd, és udvarias fejbólintással felelem: „Igen, megmondta.” Aztán leül és elmondja. S megint igaza lesz. S közben mindegyre a múltat emlegeti majd, ennen hasára vereget, örökké tanúságra hívja az eseményeket, és bizonyít. S mindig igaza lesz, ahogy mindig igaza volt. Mert ő az undok ember, aki megmondta, aki csakugyan előre látta, és kertelés nélkül „kifejezést adott gyanújának” – előszeretettel használ ilyen szavakat -, ő az, aki már tavaly márciusban sejtette, s egy társaságban, ahol azóta is gyakran emlegetik, szó szerint megjósolta – mit? Hát az egészet. Megjósolta, hogy baj lesz. Mert azzal a zseniális fejével ő már évek, igen, évtizedek előtt gyanította, hogy az egész, úgy, ahogy van, nem vezethet jóra. Hallott valamit, olvasott valamit, s a hallottakat és olvasottakat lángelméjében csoportosította, megvizsgálta, elemezte, részeire bontotta, aztán agyának zseniális mézgájával megint összeragasztotta, s akkor megmondta, három év előtt, márciusban, egy budai kávéházban, több tábornok, egyetemi tanár vagy drámai szende és alanyi költő jelenlétében, hogy az egész dolog, úgy, ahogy látszik, fejlődik és alakul, végül is nem vezethet jóra. S tökéletesen igaza volt. A részletekben is igaza volt. Mert tagadhatatlanul ért hozzá, mesterségéhez, a jósláshoz, sokat tanul, minden szabadidejében francia, angol, német és olasz lapokat olvas, leveleket kap Koppenhágából, van egy ismerőse az angol halászati minisztériumban, kapcsolatai a stockholmi japán követséggel elsőrendűek. Ezért nem téved soha. Nem is tévedhet, mert az általános tétel, melyre részletes következtetéseit felépítette, csalhatatlan volt és hibátlan – a tétel, mely szerint az emberiség vakon és süketen halad balsorsa felé -, s a részleteket már csak ki kellett számítani, mint a keresztrejtvényben a dél-amerikai folyót vagy a vesebaj latin nevét. Ő tudta, a disznó. Összeszorított fogakkal, némán és keserűen nézem. Igen, már észrevett, már felénk tart. S mindjárt itt lesz, megáll és leül s elkezdi… – mit? Hát a többit, amiben megint csak igaza van. Elmondja, hogy ez még nem a vég, nem is a vég kezdete, ez még csak előjátéka az előjátéknak, még messze van az első felvonás, hol tartunk még attól, hogy a japánok megegyék a kínaiakat, s Dél- Amerikában kitörjön a szociális forradalom! Nyugodtan ad elő, beszéd közben nem néz a hallgatókra, kissé túlnéz az emberek fején, a jövőbe néz. A jövőbe, mely sötét. Miért sötét? Azért, mert ő tudja, s tudod mit? – azért, mert ennek az undok embernek csakugyan igaza van, eddig még nem tévedett, a részleteket is remekül agyalta ki, a jövőbe lát, melyet minden idegével és eszméletének minden sugarával tapogat, a jövőbe, melyet a jelenből vezet le, dedukciós eljárással, tudományosan, beavatottan és csalhatatlanul. Ez az ember az én legnagyobb ellenfelem. Mert nincs érvem ellene. Mert mindig igaza van. Mert csakugyan megjósolta, három év előtt. S mert érveivel szemben nem érv az én hitem, hogy hiszek a csodában, a lehetetlenben, a kiszámíthatatlanban, hiszek abban, hogy végül is másképp lesz. Mert erre csak legyint, fölényesen, s előhúz zsebéből egy Fehér Könyvet vagy Kék Könyvet, s fejemre olvassa a valóságot, mely pontosan olyan aljas, ostoba és kegyetlen, mint ő mondja és hiszi. Ő az én ellenfelem, mert mindig igaza van, s mert nem mondhatom neki, hogy tartsa két tenyérrel száját, mert nem tudja a titkot, amit csak a költők tudnak, hogy amit kimondunk, az kissé már van is, létezni kezd, mert kezdetben van az Ige, s aztán test és valóság és sors, végzet lesz az Igéből – nem tudja és nem hiszi, hogy ami az ő odvas szájában ma jóslás, az három év múlva kissé azért is lesz valóság, mert ő egyszer, csalhatatlanul kimondta. No, már itt is van. Már vigyorog. Tessék, üljön le, Kovács úr. Hát mondja csak, mi lesz tavaszra?…

Márai Sándor

Sok a nő?
publicisztika 1940-1942

Helikon kiadó
Sorozatszerkesztő: Mészáros Tibor
Copyright: Márai Sándor jogutódjai
L.C. Gaal (Toronto)

És most belülről…

Pár évvel ezelőtt megpillantottam egy könyvesbolt kirakatában Vekerdy Tamás egy akkor frissen megjelent könyvét.

Kamaszkorom óta figyelemmel kísértem munkásságát így azon nyomban megvettem a könyvet és éjjel el is olvastam.

A könyv hatására azonnal írtam neki hogy egy riportfilmet szeretnék készíteni vele amíg itthon tartózkodok (mely filmet azóta már rengetegen látták a neten, azt viszont sajnos nem tudhatom hogy a könyvet hányan olvashatták)…

Mielőtt meglátogattam Vekerdyt az otthonában “vicces” volt hogy akik megneszelték hogy riportfilmet fogok késziteni vele közülük többen igencsak furcsán néztek rám és durva beszólásokat is kaptam: “…. te oda mész… ahoz a …”? Vagy ellenkező reakciókat is: “de jó hogy odamész és készítesz egy filmet Tamással hisz mi is liberálisak vagyunk”… (?!)

Nagyokat néztem -(hisz abban a pillanatban közel már 16 éve nem magyarországon éltem)- de amikor ismét hazaugrottam pár napra hogy Geréb Ágnessel is készítsek egy rövid riport filmet nos… akkor is csak mosolyogni tudtam “kínomban” a hasonló beszólásokon – “jó szándékú figyelmeztetéseken” azon morfondírozva hogy itt(hon) mindenki meghülyült?!

Azóta eltelt néhány év és tegnap este eszembe jutott hogy vajon mi lenne akkor ha pár -számomra fontos- rövid részletet megosztanék veletek (Vekerdy könyvéből) és így talán egy picit hozzájárulhatok ahoz hogy esetleg megvásároljátok a könyvet vagy egymásnak kölcsönadjátok közös gondolkodásra…

Hosszúra nyúlt bevezetőmet Hermann Hesse – Steppenwolf / A pusztai farkas című könyvéből kiragadott rövid részlettel zárnám majd utána jöjjön néhány gondolat a Vekerdy könyvből.

Frigyes Fogel

San Francisco – 27.08.2016

 

“Amikor felocsúdtam, Mozart ült mellettem, akárcsak az imént. Vállon veregetett és így szólt: – Hallotta az ítéletet. Meg kell szoknia az élet rádiózenéjét. Jót fog tenni. Maga hallatlanul kevés tehetséggel megáldott, kedves, buta fickó, de most már talán fölfogja végre, mit kívánnak magától. Meg kell tanulnia nevetni, ez a követelmény. Meg kell értenie az élet humorát, ennek az életnek az akasztófahumorát. Maga persze az égvilágon mindenre kész, csak épp arra nem amit elvárnak magától.”

Hermann Hesse – A pusztai farkas
Balassi Kiado, Budapest 1997

 
Vekerdy Tamás – És most belülről

“Sokszor eszembe jutott, hogy könyvet kellene írni „és most belülről!” címmel, hogy tükröt tartsunk magunk elé, hogy abban lássuk, mi történik velünk. Hogyan lesznek a gyerek testi és lelki fejlődésére vonatkozó finom, intuitív megfigyelésekből dogmák, hogyan lesz a Rudolf Steinernek oly kedves és fontos világfias (Weltmannisch) eleganciából szektás türelmetlenség; hogyan lesz a világra-nyitottságból (Weltoffenheit) szűkös bezárkózás. Hogyan sodorja a képzetlen, neofita’ gőg és túlbuzgóság kirekesztő türelmetlenség felé ezt a befogadó iskolát, amely a türelmet – és a „devotiót”*’- az egyik alaperényként ismeri el. Hogyan robbannak ki teljesen értelmetlen viták arról, hogy „mi a waldorfos?”, ,ki lehet waldorfos?”. Hogyan tör ki ebben a demokratikus, republikánus iskolában a hatalmi téboly a kollégák között, netán a tanári kar és a fenntartó, vagy a tanári kar és a szülők között, és hogyan érvényesül (és ez a legkeservesebb!) a gyerekekkel szemben is! És még hosszan folytathatnám.Szeretteim óva intettek: nehogy még barátaim között is ellenséget szerezzek magamnak ezzel a „feltárással”. Amely természetesen nem arról szól, hogy „én persze tökéletes vagyok, és most majd megmondom a tutit”. Ha netán ez olvasható ki belőle, akkor ezt a könyvecskét is tüstént be kell sorolnunk a magyarországi Waldorf-mozgalom súlyos – legsúlyosabb – tévedései közé.”

“Irtózatos válságokat láthattunk és élhettünk át magyarországi Waldorf-iskolákban, melyek hasonlóságuk ellenére több pontban is különböztek egymástól.
E válságok egyik fő vonulata az volt, amikor új vagy viszonylag új emberek az alapítókra támadtak. És már ez is mindjárt nagyon kétféle volt. Az egyik esetben az alapítók sok okot adtak erre, kétségbeesett, diktatórikus fellépésükkel, amikor az iskola növekedésével úgy érezték, hogy kicsúszik a kezükből a – mi is?
A hatalom? Igen, sokszor a hatalom. Ez a fellépés annál is rosszabb volt, mert nem nyílt formában mutatkozott meg, hanem a waldorfos tudás – a beavatottság – lila ködfelhőit fújta maga köré, aminek semmi köze nem volt a Waldorf-pedagógia embertani és fejlődés(lélek)tani gyökereihez, vagy módszertani alapjaihoz. „Én tudom – te nem tudhatod, kövess engem vakon, ez a legjobb, amit tehetsz, tekints mesterednek…” – ilyen szózatok szálltak és szállnak ebből a lila felhőből.
Gondoljunk Rudolf Steiner intéseire! Nehogy már saját spiritualista szentimentalizmusunkkal öntsük le a gyerekeket (és az iskolát)! Ezzel csak azt érhetjük el, hogy a gyerekek kamaszkorukba érve minden igazi spiritualizmust is elutasítanak majd maguktól. Viszont fontos volna, hogy kamaszkoruk elérése előtt megtanítsuk őket korrekt üzleti lelkieket fogalmazni. (A nevelés művészete. Metodika-didaktika.)
Továbbá: éppen a vallásos sóvárgású szívek azok, amelyek készen állnak a pusztító szektarianizmusra. Egy gondolkodási rendszert, amelynek filozófiai, kozmológiai, vallásos összetevői vannak, súlyosan i fenyeget a szektásság és a dogmatizmus veszélye. Ami ezt kivédheti, \ az egyedül a mélyen gyökerezés a mindennapi gyakorlati életben. S Gyógyászatban, gyógyszerkémiában, nevelésben, gyógypedagógiában, : mezőgazdaságban stb. Ha önök most megkérdeznek engem – folytatta Rudolf Steiner ezt a gondolatmenetet az úgynevezett karácsonyi ciklusban, melyet Dornachban tartott tanárok számára 1921. december 23-ától 1922. január 7-éig -, hogy mit csinálnék most a legszívesebben, ezt válaszolnám: bankokat szeretnék alapítani. (Cím: A testi-fizikai egészséges fejlődése, mint a lelki-szellemi szabad kibontakozásának alapja.)
Tehát: józanság mindenekelőtt. Két lábbal állni a földön. Aki nem tud tisztába jönni a kettős könyvvitellel – a lombard-ügylettel -, az ne foglalkozzon spirituális dolgokkal – tanácsolja Rudolf Steiner.”
“Időnként a szektás korlátoltság minősített eseteivel is találkozunk a tanárok szülők ellen folytatott harcában.
Rudolf Steiner többször is utalt arra, hogy a Waldorf-iskolák igazi fenntartói körét a gazdasági élet szereplőinek kellene szolgáltatnia; az ő szabad adományaik alapoznák meg a Waldorf-iskolák szellemi értelemben szabad működését.
Magyarországon is vannak ma már olyan szereplői is a gazdasági életnek, akik szabad adományaikkal lelkesen támogatják – támogatnák, többnyire még csak szülőként, de nem kizárólag így – a Waldorf-iskolák működését.
Nagyon sok helyen találkozhatunk azokkal a civilekkel, akik vagy saját kezük munkáját, vagy vállalkozásuk tevékenységét bocsátják az iskola rendelkezésére, például építkezésekben, átépítésekben, tatarozásokban.
Nemegyszer előfordul, hogy ezek a nagyszerű adományok csak az első percekben váltanak ki lelkesedést és elismerést a tanári karból – és esetleg a többi szülőből. Azután halljuk a különböző ostobaságokat, mint például a „na persze, neki telik rá…” – és hasonló kiszólásokat. (És a másik? Akinek szintén telne vagy ennyi, vagy több, vagy kevesebb – ő miért nem aktivizálódik?)
Azután eljön az idő, amikor ezek a segítők és támogatók – akik például a Waldorf-tanári konferenciákkal szemben járatosak a gazdasági, jogi, technikai életben – tanácsokkal, javaslatokkal mernek előállni. (A javaslatok többnyire nagyszerűek, biztosítanák a Waldorf-iskola hosszú távú létét, netán felvirágzását.) A tanári kar azonban kapásból – nyugodtan mondhatom: vizsgálódás nélkül – elutasítja ezeket. „Mit képzel? Most már majd ó’fogja megmondani, hogy mit kell csinálni? Azért, mert pénze van?” „Nem engedhetjük be a sátáni pénzt az iskola életébe!”
(Persze: ez is elég szélsőségesen egyoldalú, bár szívemnek kedves interpretáció; mert igenis előfordul, hogy a támogatók túlságosan beleszólnak a tanárok dolgaiba is. És ilyenkor kevés az erő és a jóakarat a kompromisszum kölcsönös keresésére. Kicsap a gyűlölet lángja – „minden összekeveredik”…)
De tény, ami tény – s ami beteg közéletünkből is következik: nemegyszer megsértik, sőt, elüldözik ezeket az egyébként kitűnő embereket, akiket „az isten is nekik teremtett”, szűk látókörű pénzügyi, gazdasági tudatlanságból, irigykedő hatalomféltésből és még ki tudja milyen indulatoktól fűtötten.
Jósolható: ha a Waldorf-iskola e tekintetben nem tér jobb belátásra: veszve van!
De természetesen mindez egyáltalán nem következik a Waldorf alapelvekből vagy „Rudolf Steiner tanításaiból”.
Ellenkezőleg.
*
Azokat a Waldorf-tanári konferenciákat, melyek a fenti módon gondolkodnak – hogy nem kellenek nekünk „a gazdagok”, mi a szellem tisztaságában akarunk élni -, a teljes meddőség, a kiürült szellemi élet sterilitása fenyegeti. Miközben a Wal- dorf-iskolát levágják tápláló gyökeréről, a gazdasági életből származó támogatásról.
(És: a pénz nem – vagy nem csak – a sátán, a mammon működési tere. Ez csak a fonákja. A színe: a szellem a pénzben válik tevékennyé Steiner közgazdasági tanításai szerint. Ehhez persze az akarat megfelelő működésére van szükség.)

Jó volna, ha agyunkba vésnénk:

Korunk negatív tendenciái ellen érvelni értelmetlen; az ellenérvek logikai hibátlansága és nagyszabású találati biztonsága (emberfeletti éleselméjűsége) felőrlik a vitába bocsátkozót; értelmes és szükséges azonban olyan eszközökkel élni, mint: szabad kulturális intézmények alapítása, melyeket morális erőből finanszíroznak és védelmeznek.
(Rudolf Steiner, 1924. augusztus 1.)”

 

“Amikor pedig először mutatta be a világnak a Waldorf-iskolát, (Rudolf Steiner) 1922-ben, Oxfordban, akkor ezt a témakört a következőképpen foglalta össze:
A Waldorf-iskola nem világnézeti, hanem módszertani iskola.
Aki úgy véli, hogy a Waldorf-iskola antropozófus iskola, az sem a Waldorf-pedagógiát, sem az antropozófiát nem érti.
Újra csak meg kell ismételnem: a Waldorf iskola alapelve (princípiuma) nem az, hogy világnézeti iskola legyen, hanem egy módszertani iskola. Módszere az ember megismerésén alapszik, és amit el akarunk érni ezzel a módszerrel, az az, hogy a gyerekekből fizikailag egészséges és erős, lelkileg szabad és szellemileg tiszta embereket neveljünk.”

 

 

“És végül, vigasztalásul, egy középkori mondás:
Ahol valami jó készül, oda sereglenek az ördögök’.
(Hogy megakadályozzák.)
A gondok is azt bizonyítják, hogy itt valami jóra – az eddigi iskolázásnál sokkal jobbra! – nyílik lehetőség!
(Mint minden alternatívában!)
Éljünk vele!
Első lépés ehhez: a kíméletlen önvizsgálat.
Amelynek soha nincsen, soha nem lehet
VÉGE”

A szeretet mint tőke (filmelőzetes)

Kicsöpögtettük az eszenciát. A kényszerű megszakításokkal közel hat éven át tartó forgatás végére a hatalmas mennyiségű nyersanyag legjava került bele A szeretet mint tőke – Szepsy István portréja című 50 perces dokumentumfilmünkbe. A filmkockák segítségével kísérletet teszünk arra, hogy megfessük a köztiszteletnek örvendő, világklasszis tokaji borász SZEPSY ISTVÁN portréját.

Hála és köszönet alkotótársaimnak Tóth Gábor rendező-vezetőoperatőrnek. Gábor, Szepsy Istvánt megismerve, végig hitt ügyünk fontosságában – akkor is, amikor nem tudtuk, valaha elkészül-e a film – és aki szépséges képekkel fokozza a sűrű szöveg erejét. Valamint hála Novák Lajosnak, aki feltétel nélkül állt mögénk, amikor megtudta, hogy bár gyűlik a filmhez a nyersanyag, de hiányt szenvedünk producerben.

A szeretet mint tőke – Szepsy István portréja megszületett. Előzetese látható itt, a kockák melyeknek már nem jutott hely a filmben.

A film premier előtti vetítése Mádon lesz a Furmint Házban (Rákóczi utca 18.), szeptember 3-án szombaton 13.30. A megtekintés ingyenes, de regisztrációhoz kötött: szepsyportrefilm@gmail.com

A bemutatót Magyarország szélesebb közönsége a Duna Televízióban ez év őszén láthatja.

Kapcsolat: aszeretetminttoke@gmail.com

Tallián Hedvig